photo by laszlohutton
1968 vegyes érzelmektől és világrengető változásoktól forró
év volt…
Sorolhatnám a történéseket, de nem tudom mindenki szája íze
szerint
besorolni és nem is, akarom így kiragadok néhányat, ami
körül saját
gondolataim forognak: vasfüggöny, diák forradalom, hippi korszak,
szexuális forradalom, rockzene, lázadás a rendszer ellen.
Ez volt az év mikor megszülettem, örömére szüleimnek és
környezetemnek.
Saját örömömet még
korai lenne taglalni, igen keveset tudtam a dolgokról
és a világról, amibe megérkeztem. Visszagondolva nem is volt
rossz állapot.
Csak nézelődni, enni, inni, szeretni vagy nem szeretni,
őszintének lenni.
Nem venni tudomást a világról és annak dolgairól, csak
létezni benne örömmel,
gondtalanul, nem számolni az időt, nem bánkódni a megtett és
kihagyott pillanatok miatt.
Létezni a tudatlanságban, időtlenül.
Csakhogy a tudatlanság az idő múlásának köszönhetően kezdett
szétfoszlani.
Lassan felfogom mi is történik valóban körülöttem, mi minek
az okozója, ki kinek a valakije.
Kezdem felfogni szűkebb és tágabb
környezetemet, ahol élek.
Eleinte mindent óriásnak látok, fel tudok nézni rá, el tudok
rejtőzni benne, és
mindent azzá tudok alakítani képzeletben, amivé akarom.
Rácsodálkozok mindenre,
van, ami megragad, van, ami félelemmel tölt el és ismét van,
amit csak tudomásul veszek.
És ezekkel a felfedezésekkel a zsebemben elindulok az úton,
amit állítólag kijelöltek nekem…
és ahogy haladok rajta egyre inkább,
tudom, hogy ez nem így van.
Lépteim igen bizonytalanok, tapogatózok, próbálkozok,
vívódok, és minél többet lépkedek,
előre az utamon egyre inkább nem látom az
irányt… Van egyáltalán követendő irány…?
Sokan biztosak a jó irány létezésében. Tudják mi a
helyes-helytelen, jobb-bal,
le-föl, előre-hátra, igaz-hamis, szép-csúnya,
jóságos-gonosz, okos-buta…
persze hogy tudják. De ki hallgatja meg számomra, ugyanezen
dolgok mit jelentenek?
Könyörtelenül végig jártam a kötelező tanulás, okosodás,
nevelés fokozatait koromnak megfelelően.
Sokat tanultam sokféle embertől.
Megmutatták, mi miért működik vagy nem, mi mitől jó vagy nem,
mi miért helytelen vagy nem, bűnös
vagy nem, szép vagy nem… egyszóval olyan amilyen.
És ebből a sokféle ember
által megfogalmazott sokféle igazságból merítsek, hogy elkísérjen utamon?
Soha senki nem kérdezte a saját igazságaimat, valószínűleg
nincs akkora jelentőségük, mint fentieknek, csakhogy ezt sem merte felvállalni senki
ember fia, tanító.
Haladtam előre, közben megtettem mindent, amit a koromnak
megfelelően meg kellett tennem, talán hatalmas igyekezetemnek köszönhetően
ennél többet is. Közben tapasztalatokat gyűjtöttem lemérve környezetem
reakcióit és ezek nem mindég voltak pozitív töltetűek. Visszagondolva a negatív
reakciók jobban vonzottak hatalmas tapasztalatokat, igazságokat merítettem
belőlük, és saját bőrömön érezhettem ezek súlyát is. Van ennél jobb?
Az elméleti tanulás kezdetben lenyűgözött aztán az idő
múlásával egyszerűen visszaalakult nyűggé, legnagyobb igyekezetem ellenére,
ámbár idővel az is egyre kopottabb lett.
Kezdetben sok minden szerettem volna lenni, jó szakember,
tudós ember, híres ember, erős ember, hódító ember, gazdag ember és mindenféle
ember, akikről azt mondták, hogy ők az igazi emberek.
Sorra megcsodáltam őket,
próbáltam megfejteni titkukat, aztán a titkok megfejtésével egyenes arányban
egyre inkább csak egyszerűen ember szerettem volna lenni végre.
Persze ez a világ nem engedi, meg hogy egyszerűen ember
legyek, a szó természetes értelmében.
Ebben a világban meg kell felelnem. Meg
kell felelnem országomnak, népemnek, aktuális kormányomnak, adóhivatalnak, egyházamnak,
főnökömnek, szerelmemnek, barátomnak… csak éppen saját magamnak nem.
Pedig ez lenne a legfontosabb és erről, mégsem tesznek említést.
Pedig ez lenne a legfontosabb és erről, mégsem tesznek említést.
Viszont bűnösnek kiáltanak, ki ha nem az elvárások szerint
felelgetek.
De kérdem én, nekem ki felel meg csak egyszer ebben az
életben őszintén?
Hogy tudjak helyesen úton maradni, ha nem kérdezek, vagy ha
nem kapok választ a kérdéseimre?
---- folyt köv....
