Csapongok... kétkedek... igazolok.
Végzet... megérzés....sors...
Véletlen?
Olykor a racionális énem, máskor a spirituális lényem az ami felül kerekedik.
Örökös belső harc, csendes, de ugyanakkor erősebb mintha ezer ágyú szólna.
Vívódok, felül emelkedek... aztán meghátrálok, saját magammal lefolytatott belső háborúmból.
Kimondok igazságokat (vagy csak vélt igazságokat), aztán egy másik együttállás pillanatában
halkan, csak a belső hangom felhívja figyelmemet a tévedésemre. Hogy is van ez?
Ennyire tökéletlenek vagyunk?
Vagy ennyire tökéletes a tanulás útja, ami ki van ránk szabva ezek által?
Újabb kérdés, hogy elég-e az időnk rá végig járni ezt az utat a teljes felismerésig?
Hogy önön felismeréseinket saját magunk számára el tudjuk helyezni, és a dolgokat megtanuljuk
annak látni, érzékelni ami a valódi jelentésük?
Kis történet a csatolt képekről.
Hetek óta a fejemben volt egy olyan kép elkészítése amin egy alsó horizonton,
arany metszésben elhelyezett FA áll, tökéletes magányában... hatalmas égbolt alatt.
Gondolati szinten működött a dolog... de hol fogok ilyet találni majd, mondotta a racionális énem.
Minap kimenetem "úgymond véletlenszerű" fotózással egybekötött meditatív sétáim egyikére.
Ahogy haladok az "ismeretlen" általam "random" kijelölt úton, adott pillanatban felnézek, és
a kép a "fejemből" ott volt előttem ... úgy ahogy megálmodtam.
Hihetetlen erős érzést, kavargást... szinte teljes megsemmisülést éreztem,
agyam racionális fele porba hullott. Elöntött egy belső forróság... nyugtatnom kellett
magam hogy a megfelelő expó elkészűljön.
Kezemet már racionális énem vezette... az eredmény látható lett.
Amikor a gondolat spirituális ereje... láthatóvá válik.... a racionális által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése