Gyergyószentmiklós / Székelyföld

2013.október közepe, spirituális utazás, spirituális helyre, barátaimmal.
Izgatottan vártam az indulást, amely egy olyan helyre ígérte érkezésemet, ami különös fontossággal
bírt életem egy bizonyos szakaszában...érkezésem után megtapasztaltam, hogy ez mai napig tart.
Sok időt töltöttem el több mint 20-25 évvel ezelőtt ezen a helyen... volt hogy kényszerűségből, volt hogy csodálattal vegyes szeretetből... a hely szelleme miatt. Akkoriban fényképező masina nélkül sajnos.

 Érkezésem után mindent úgy találtam ahogy emlékeimben őriztem.
Ezt egoista módon megnyugvással állapítottam meg, nem gondolva a helyi emberek ezzel
kapcsolatos véleményére. A jóléti változást mindenki igényli, nem gondolva az ezzel járó
béklyókra és arra hogy a "mintavilág" pont azt a szellemet öli meg ami a legértékesebb.

 Megnyugvással tapasztaltam a helyiekkel történt beszélgetések után, hogy ez a szellem, és a
humor is megmaradt változatlan módon. A szellem is mely nagyon mély, ugyanakkor nagyon
egyszerű szavakkal van elmondva. A humor is amely olykor saját magukat, de olykor csak a
szellemük mélységét hivatott még életszagúbbá és ironikussá tenni.

Kis történet melyet a panzió ablakából láttam. Történet mely hűen elmondja a helyi emberek
mély együttélését a környezetükkel, szeretteikkel, helyükkel és a dolgok helyével a világban.
...Este ablakomból felfigyeltem arra hogy a panzió öregedő házaspár tulajdonosai, szalmából és
rongyokból "ágyat" készítenek a deres-hideg füvön az udvaron. Akkor vettem észre hogy
az egyik őrzésre tartott kutyájuk a füvön feküdt mellettük, nem túl jó állapotban.
Miután végeztek a kuckóval, ráhúzták a kutyát és nagyon gondosan betakargatták majd megálltak
felette, halkan beszélgetve a hideg-ködös estében. Tovább nem tudtam figyelni a dolgot, más
elfoglaltságaim miatt, viszont másnap reggel megkérdeztem a panziós öreg hölgyet hogy mi lett a
kutyával.
Ő megnyugvást sugárzó tekintettel annyit mondott hogy "Elment már. Sokat dolgozott, ideje
a pihenésnek". Hihetetlen mély ugyanakkor egyszerűen megfogalmazott kapcsolat, amiben
mindennek megvan a saját helye és ideje. Sokáig a hatása alatt voltam ennek a bölcsességnek.

Szerencsém volt végigmenni kedvenc, környező hegyeim útvonalán fényképezőgéppel.
Gyilkos Tó és környéke... a mese és a valóság furcsa ötvözete.
A völgyek ködbe burkolóztak, de a magasabb részeken ragyogott a Nap.
Fenyvesek ameddig a szem ellát... beborítva az olykor lágy, máskor sziklákkal szabdalt hegyeket.
Színek... a zöld és sárga minden elképzelhető és elképzelhetetlen árnyalata, olykor rozsda-vörössel
keverve. A levegőhöz nem ki és belégzéssel lehetett hozzá jutni , hanem harapdálni...
úgy hogy az ízét is érezhettem. Felmentem egy magaslatra ahonnan minden belátható volt.
Olyan erős, mély csend vett körül hogy szinte hallani véltem szívem dobbanását.
Furcsa, erős érzés fogott el... nem akartam kimondani... csak ízlelgetni.
Porszem vagyok. Az összes belső és külső problémám csak nevetségesen, értelmetlen kreálmány.
Anyagi világom művi és mesterkélt. Kapcsolataim, szeretteimen kívül, hazugok és lényegtelenek.
Nem tudtam mozdulni... csak nézni a tájat, hallgatni belsőmben a felismerést...
...aztán barátaim szóltak hogy menni kellene... de arcukon látszott, ugyanaz a felismerés jár
a fejükben mint ami nekem. Fotográfiákat próbáltam közben készíteni... :)

all photo's by laszlohutton

Pirkadat...

photo by laszlohutton

 Szeretem a hajnali időpontot természet közelben megélni, lehetőleg vízparton.

Sokat horgászok, így sokszor megtapasztalhatom ezt a rövidke pillanatot.
Mélyen belül nem is a halak üldözése vonz, hanem a Természet közelsége.
A csend ami körülvesz, a bódító illatok, a Fények...
Ilyenkor békében vagyok önmagammal és környezetemmel.

Sötétben érkezek a vízpartra. Elfoglalom a helyem. Kezemben egy pohár forró kávé.
Körben olyan a csend hogy szinte tapintható, amelyet néha egy apró csobbanás,
halk pattanás, madárcsicsergés bont meg. Így még erősebbnek tűnik a kontraszt
a csend és apró neszek között, minden felerősödik ebben a környezetben.
Pontos irányát nem tudom megállapítani, minden olyan mintha bensőmben érzékelném.

Magamba szívom a levegő illatát amely kissé csípős ugyan, de szinte érezni lehet az ízét is.
A víz felett pára gomolyog, elrejti és összemossa a környezet formáit, állandóan változik.
Színei a szürke teljes spektrumát felvonultatja, itt ott némi zöldes, sárgás árnyalattal.

Semmi nem egyértelmű...a formák szabályai megszűnnek, kontúrok elmosódnak, vagy éppen megerősödnek.

És ebben a pillanatban elkezdődik az EGY felvonás... Napkelte, a fények ideje.

Csak halványan érzékelem hogy valami elkezdődött, ahogy a fény kezdi átfúrni a párát körülöttem, a feketéből lassan szürke vonalak lesznek.
Beesési szöge folyamatosan változik, érdekes árnyékot és kontasztot adva a fák-bokrok ágainak.
Egyre erősödik a látvány, a színek kavarognak, önálló életet élnek, először a szürke tűnik el és minden egy meleg sárgás, vörössesbarna tónust kap.
A fák, ágak fekete árnyal körbeölelt konturjai lassan zöldessé válnak, de még akvarell szerűen elmosódnak.

Az ég feketéje kezd mélykékbe váltani a vörösses izzásban, a felhők szélei sárgás-bíborban játszanak.

Felgyorsulnak az események... minden kezdi elnyerni megszokott formáját, színét.
A fények szín kavalkádjából előtűnik és végérvényesen megerősödik a "fehér" nappali fény.
Uralma alá vonja a világot, mindennek megadva végeleges, általunk megszokott látszatát.

Visszazökkenek a látványból... nem értem miként történhet ennyi minden ilyen rövid idő alatt.
Keresem a történések nyomait, de nem találok semmi arra utalót, hogy Csodának voltam tanúja.
csak belsőmben maradt meg, lehunyva szemem a retinámban találom beleégve.
Körbenézve környezetem nappali valóságára, barátságos, ismerős dolgokat találok.
...és kapásom van...

Mindez 15 perc alatt...pirkadatkor.

photo by laszlohutton

A gondolat teremtő ereje...

 photo by laszlohutton

Csapongok... kétkedek... igazolok.
Végzet... megérzés....sors...
Véletlen?
Olykor a racionális énem, máskor a spirituális lényem az ami felül kerekedik.
Örökös belső harc, csendes, de ugyanakkor erősebb mintha ezer ágyú szólna.

Vívódok, felül emelkedek... aztán meghátrálok, saját magammal lefolytatott belső háborúmból.

Kimondok igazságokat (vagy csak vélt igazságokat), aztán egy másik együttállás pillanatában
halkan, csak a belső hangom felhívja figyelmemet a tévedésemre. Hogy is van ez?

Ennyire tökéletlenek vagyunk?
Vagy ennyire tökéletes a tanulás útja, ami ki van ránk szabva ezek által?
Újabb kérdés, hogy elég-e az időnk rá végig járni ezt az utat  a teljes felismerésig?
Hogy önön felismeréseinket saját magunk számára el tudjuk helyezni, és a dolgokat megtanuljuk
annak látni, érzékelni ami a valódi jelentésük?

Kis történet a csatolt képekről.
Hetek óta a fejemben volt egy olyan kép elkészítése amin egy alsó horizonton,
arany metszésben elhelyezett FA áll, tökéletes magányában... hatalmas égbolt alatt.
Gondolati szinten működött a dolog... de hol fogok ilyet találni majd, mondotta a racionális énem.

Minap kimenetem "úgymond véletlenszerű" fotózással egybekötött meditatív sétáim egyikére.
Ahogy haladok az "ismeretlen" általam "random" kijelölt úton, adott pillanatban felnézek, és
a kép a "fejemből" ott volt előttem ... úgy ahogy megálmodtam.

Hihetetlen erős érzést, kavargást... szinte teljes megsemmisülést éreztem,
agyam racionális fele porba hullott. Elöntött egy belső forróság... nyugtatnom kellett
magam hogy a megfelelő expó elkészűljön.
Kezemet már racionális énem vezette... az eredmény látható lett.

Amikor a gondolat spirituális ereje... láthatóvá válik.... a racionális által.

photo by laszlohutton

Színes sóhajok...

 photo by laszlohutton

Ősz...
Hűvös, föld illatú fuvallatok , ködös körvonalak, színes mosoly-foltok.

Finom átmenet a meleg Nyárból, mintha maradni akarna ebben az állapotban.
Aztán lassan átadja magát egy őrült kavargásnak, az elmúláshoz vezető úton,
hogy majd új hajtásokkal, illatokkal, virágokkal megújulva visszatérjen ismét.

Nem próbálja megváltoztatni azt aminek meg kell történnie.
Nem hátrál meg, nem rejtőzik el a sorsa elől...

Csillogó pillanatokkal, föld illatával, színkavalkáddal borítja el az
Utat amin végig kell mennie, emelt fővel, méltósággal, a végzete felé.

Színeivel vidámságot sugall, illatával megnyugvást.
Haldoklása mintha útmutató lenne... "ne félj, a lét és nemlét örök körforgás".

photo by laszlohutton

A Tenger ritmusa...

photo by laszlohutton

 A Tenger közelsége, érintése mindég rabul ejt... csodálattal vegyes, félelemmel tölt el.
Amint kapcsolatba kerültem vele és átengedtem magam annak az ősi erőben gyökerező, eltérő megjelenésű, pulzáló ritmusnak, megtapasztaltam létem és mindennapjaim jelentőségét.

Beúsztam, távolabb ahová már nem ér el a part emberek általi hangja.
Hátamra fordulva hagytam hogy a tenger ritmusa érvényesüljön,,, szemem behunytam és a hullámok hangját hallgattam.

Egy nagyon erős felismerés kerített hatalmába.
Porszem vagyok... jelentéktelen a mindenség szempontjából.
Napi szintű vélt és valós problémáim jelentősége megszűnt, elveszítették fontosságukat, valósággal nevetségeseknek tűntek. Jól felépített világom mesterkéltnek, művinek tűnt, anyagi értéke megszűnt.
Kapcsolataim átértékelődtek, csak az maradt ami tényleg számít többi kényszerkapcsolat tartalmatlanná vált. Hozzászólásaim és véleményeim túlbonyolított ugyanakkor mondanivaló nélküliek lettek.

Amíg a Tenger ritmusát hallgattam...

photo by laszlohutton

Én magam. 01

 

photo by laszlohutton

1968 vegyes érzelmektől és világrengető változásoktól forró év volt…

Sorolhatnám a történéseket, de nem tudom mindenki szája íze szerint

besorolni és nem is, akarom így kiragadok néhányat, ami körül saját

gondolataim forognak: vasfüggöny, diák forradalom, hippi korszak, 

szexuális forradalom, rockzene, lázadás a rendszer ellen.

Ez volt az év mikor megszülettem, örömére szüleimnek és környezetemnek.

Saját örömömet még korai lenne taglalni, igen keveset tudtam a dolgokról

és a világról, amibe megérkeztem. Visszagondolva nem is volt rossz állapot.

Csak nézelődni, enni, inni, szeretni vagy nem szeretni, őszintének lenni.

Nem venni tudomást a világról és annak dolgairól, csak létezni benne örömmel,

gondtalanul, nem számolni az időt, nem bánkódni a megtett és kihagyott pillanatok miatt. 

Létezni a tudatlanságban, időtlenül.

Csakhogy a tudatlanság az idő múlásának köszönhetően kezdett szétfoszlani.

Lassan felfogom mi is történik valóban körülöttem, mi minek az okozója, ki kinek a valakije. 

Kezdem felfogni szűkebb és tágabb környezetemet, ahol élek.

Eleinte mindent óriásnak látok, fel tudok nézni rá, el tudok rejtőzni benne, és

mindent azzá tudok alakítani képzeletben, amivé akarom. Rácsodálkozok mindenre,

van, ami megragad, van, ami félelemmel tölt el és ismét van, amit csak tudomásul veszek.

És ezekkel a felfedezésekkel a zsebemben elindulok az úton, amit állítólag kijelöltek nekem… 

és ahogy haladok rajta egyre inkább, tudom, hogy ez nem így van.

Lépteim igen bizonytalanok, tapogatózok, próbálkozok, vívódok, és minél többet lépkedek, 

előre az utamon egyre inkább nem látom az irányt… Van egyáltalán követendő irány…?

Sokan biztosak a jó irány létezésében. Tudják mi a helyes-helytelen, jobb-bal,

le-föl, előre-hátra, igaz-hamis, szép-csúnya, jóságos-gonosz, okos-buta…

persze hogy tudják. De ki hallgatja meg számomra, ugyanezen dolgok mit jelentenek?

Könyörtelenül végig jártam a kötelező tanulás, okosodás, nevelés fokozatait koromnak megfelelően. 

Sokat tanultam sokféle embertől. Megmutatták, mi miért működik vagy nem, mi mitől jó vagy nem, 

mi miért helytelen vagy nem, bűnös vagy nem, szép vagy nem… egyszóval olyan amilyen. 

És ebből a sokféle ember által megfogalmazott sokféle igazságból merítsek, hogy elkísérjen utamon?

Soha senki nem kérdezte a saját igazságaimat, valószínűleg nincs akkora jelentőségük, mint fentieknek, csakhogy ezt sem merte felvállalni senki ember fia, tanító.

Haladtam előre, közben megtettem mindent, amit a koromnak megfelelően meg kellett tennem, talán hatalmas igyekezetemnek köszönhetően ennél többet is. Közben tapasztalatokat gyűjtöttem lemérve környezetem reakcióit és ezek nem mindég voltak pozitív töltetűek. Visszagondolva a negatív reakciók jobban vonzottak hatalmas tapasztalatokat, igazságokat merítettem belőlük, és saját bőrömön érezhettem ezek súlyát is. Van ennél jobb?

Az elméleti tanulás kezdetben lenyűgözött aztán az idő múlásával egyszerűen visszaalakult nyűggé, legnagyobb igyekezetem ellenére, ámbár idővel az is egyre kopottabb lett.

Kezdetben sok minden szerettem volna lenni, jó szakember, tudós ember, híres ember, erős ember, hódító ember, gazdag ember és mindenféle ember, akikről azt mondták, hogy ők az igazi emberek.

Sorra megcsodáltam őket, próbáltam megfejteni titkukat, aztán a titkok megfejtésével egyenes arányban egyre inkább csak egyszerűen ember szerettem volna lenni végre.

Persze ez a világ nem engedi, meg hogy egyszerűen ember legyek, a szó természetes értelmében. 

Ebben a világban meg kell felelnem. Meg kell felelnem országomnak, népemnek, aktuális kormányomnak, adóhivatalnak, egyházamnak, főnökömnek, szerelmemnek, barátomnak… csak éppen saját magamnak nem.
Pedig ez lenne a legfontosabb és erről, mégsem tesznek említést.

Viszont bűnösnek kiáltanak, ki ha nem az elvárások szerint felelgetek.

De kérdem én, nekem ki felel meg csak egyszer ebben az életben őszintén? 

Hogy tudjak helyesen úton maradni, ha nem kérdezek, vagy ha nem kapok választ a kérdéseimre?

---- folyt köv....

Pillanatok...

"Nem az évek öregítenek hanem a pillanatok".

photo by laszlohutton

Miként érvényes ez ránk, a folyamatos és látszólagos tevékenységekbe merülő és abban
kimerülő emberek számára?

Adott pillanat... megtapasztalod és törvényszerűen már a következő pillanatban találod magad.
Hol van az előző pillanat? Mi lesz a következőben?

Létünk mindég csak az adott pillanatra érvényes.

Az előző pillanat már csak egy lenyomat a múltból... történelem.
Következő pillanatunk aktuális és elkövetkezendő történéseinkhez igazított vágyaink kivetülése.
Agyunk ezeket a megélt és elképzelt pillanatokat sorba rakja...
és az Élet illúzióját kelti.

Mikor élünk valójában?
Valamikor korábban...későbben...akkor és ott?
Csak az aktuális pillanatban?
Vagy az agyunk által kreált pillanatok sorozatában?

Kezdem érteni hogy az ember miért érzi magát otthon a virtuális valóságban.
Mert egyénenként mindenki a saját virtuális valóságában létezik.
Az elmúlt pillanat lenyomatait újra és újra lehívva, megélve ...
és az elkövetkező pillanatokat előrevetítve, kozmetikázva...
gondolatainkban élünk.

Csapongunk a megélt, elmúlt pillanataink és a vágyaink szerinti elképzelt, következő
pillanatok között. Olykor az igazságot és félelmeinket saját magunktól is elrejtve.

Az aktuális pillanatunkban...

24 óra

Napi 24 óra... próbáltad már leírni tőmondatokban?
Nagyon nehéz úgy megfogalmazni egy napot, hogy visszaolvasva valamilyen megnyugvást érezz.
Olykor percre pontos deja-vu érzésem van a megélt pillanatok ismétlődése miatt.
Tudom ezt ugyanígy, valamikor már megtettem...

 

Ébredés.

Szükségletek.
Halk köszönés. Hogy vagy?
Már megint egy nap. A következő.
Nem akarok elindulni.
Tükör előtt.
Minden rendben, vagy csak magam csapom be.
Cipő fel.
Köszönés.
Kulcs fordul a zárban belül majd kívül.Kilincsel.
Autó indít.
Rádió erősít-hallkit. Úton...úton...úton.
Átnézel a melletted autó vezetőjére. Ő vajon hová? Minek?
Megérkezel.
Nagy levegő. Valahogy majd csak vége lesz.
Köszönés.
Hogy vagy? Már megint egy nap. A következő.
Nem akarok itt lenni.
Időjárás?
Lehetne kissé hűvösebb... vagy talán melegebb...
Feladat mára.
Kicsit másként ugyanaz mint tegnap.
Aggódás.
Megbeszéljük a kicsit másként előfordult problémát.
Fontosnak tüntetjük. Tiszavirág életűnek bizonyul.
Megtanultál komoly arccal szívből röhögni.
Ugyanazok az arcok körbe. Komoly arccal röhögnek.
Köszönnek és időjárást igazítanak. Közösre.
Már megint egy nap.
Szükségletek.
Kávé. Hogy vagy? OK minden.
Hazugságot mosollyal nyugtázol.
Tevékenyen magad alá gyűröd a hátralevő időt.
Megpróbálod nem érzékelni a beszélgetést.
Vásároltam, elvittem, elintéztem, bosszantottak,
megoldottam... nem volt rá pénzem.
Ezért csak ennyi jár?
Gyújtsunk rá inkább a kávéhoz.
Ez a nap is eltelik. Nemsokára.
Köszönés.
Végre vége.
Autó. Rádió erősít-hallkit. Úton...úton...úton.
Szükségletekhez valók beszerzése.
Nem túl őszinte mosoly. Pontgyűjtő?
Érkezés.
Köszönés. Sóhaj.
Eltelt ez is. Nem az én napom.
Szükséglet.
Időjárás holnap.
Lehetne kissé hűvösebb... vagy talán melegebb...
Nézd már megint egy politikus.
Iskolában minden OK? Tanultál?
Kinek, minek.
Szükséglet.
Párás tükör rejti a ráncokat. Akkor nincs!
Holnap?
Már megint egy nap. A következő.
Halk köszönés. Aludj jól.
Reggel ugyanitt... ugyanúgy.

 

photo's by laszlohutton 

Útelágazás...

Észrevétlenül jutunk el onnan, hogy azt mondjuk "én így fogok élni..." 
oda, hogy azt mondjuk "így alakult..." 

(Ez az a hely, Cheyenne)

photo by laszlohutton

Elkezdtem...

Hosszas tervezgetés, gondolkodás után belekezdtem...
Minek? Talán csak magamnak, visszaigazolásként.
Mert leírva mindennek sokkal nagyobb súlya van, még saját magunk számára is.

Elsősorban öncélúan hoztam létre, persze öncélosan takargatom
exhibicionista szándékomat, hogy megmutassak magamból néhány szeletet,
tartományt, elmeállapotot( vagy inkább elmebajt)...
Írásaimban ne keress művészetet, egyszerűen ugyanakkor kényszeresen
le szeretném írni kósza gondolataimat, világképemet vagy inkább képzavaromat.

Nyom-morzsákat szeretnék hagyni ezen a bolygón és ez a cél vezérel fotográfiáim
készítésénél és gondolataim lejegyezgetésénél is.

Önálló és képeimhez fűződő gondolataimat osztom meg.

photo by laszlohutton

Olyan gondolatokat, amik a képek elkészítésének pillanatában jelen voltak bennem, vagy amit a képek megtekintése után éreztem. Ez persze változhat, annak függvényében éppen milyen hangulati időszakomat élem. Később ugyanaz a kép jelenthet teljesen mást is... mint amit abban pillanatában éreztem.

Írásaimat ne tekintsd se igazságnak, se útmutatásnak, se követendő példának... mert nem az.

Fenti kép 2012.12.31, 11óra körül készült. Megjelenésében elgondolkodtató, kissé melankolikusnak tűnik. Nekem ez a pillanat, akkor és ott boldog volt. Vajon miért... ugye?